4
KÜRTSZÓ AZ ÉJBEN

A gyérlámpájú sétatér fölött,
Sápadtan ül a nedves őszi köd.
Ritkul, gomolyg, meg-megszakad, rezeg.
Minthogyha tépnék látatlan kezek.

Fenn… valahol… egy éhező zenész
Fuj kürtjén lassú, bús melódiát.
Az ablaka a puszta térre néz,
A dal a ködöt onnan zengi át.

Valami súlyos bánat van e dalban,
Valami tépő, gyilkos fájdalom.
Bemenekül a köd vizébe halkan,
Majd megtörik az egyik házfalon.

Az emberek a téren mind megállnak,
Szemük a zengő ködbe néz meredten,
Úgy érzik: kürtje szól a nagy Halálnak,
S a hang most orvul a fejükre lebben.

A gyérlámpájú sétatér felett
A kürt tovább dalol, dalolva csábit.
Ki hallja hangját: mindent elfeled,
Csak tisztaságra, pihenésre vágyik.

A kürt zokog: majd egy futam remeg föl,
Mint vad sikoltás, mint egy szörnyű vád…
Egy életunt cseléd az emeletről,
A kövezetre dobja le magát.
Kályha mellett

Ha kályhádban vidám a tűz,
S a villany csatját elcsavartad;
Ha láng, kapkodva, lángot űz,
Mert üszkét vassal fölkavartad;
Ha izzó, rózsaszín parázs
Baráti szemmel húny-hunyorgat,
És szétdereng vörös varázs,
S emlékezés aranyja olvad;
Néhány hassáb fa áradó
Boldogságot tud rádigézni,
(Kint sír a szél, vagy száll a hó)
Be jó,
Be jó is este tűzbe nézni!

A lángban táncot jár a mult,
A lángok múltat énekelnek;
Felújulnak homályba hullt
Szavak, szépségek és szerelmek:
Anyád emlője, kedvesed
Tüzellő szája újra éled;
Minden meleg, mi elveszett,
Eléd lebeg most, mint a lélek:
Száz elhült, forró semmiség,
Egymásba fonva és gyürűzve.
(Kint gyásszal gyászol gyászos ég)
Be szép,
Be szép is este nézni tűzbe!

A könny oly könnyen fölfakad,
És könnyen perdül, mint a gyöngyök:
A szíved már csak ad, csak ad,
Széthulltak benn a zord göröngyök;
Eszedbe jutnak mind, akik
Nem ulhetnek most kályha mellett;
Ruhájukon rest szél szakít,

Az ajkukon fagyos lehettet;
Ma az tüzelhet csak, ki dús,
A pénzét bárhogy is kereste…
(Kint ezreken diderg a hús)
Be bús,
Be bús is tűzbe nézni este!

Ki fázik: él még s élni jó…
De hányan mentek, messze tőled,
Hová nem ér többé a szó,
S akikből hantos csontmező lett?…
Azok már nem melegszenek,
Ha minden erdő lángra gyúl is,
Ha égnek is mind szenek,
S egész világ zsarátja hull is!…
Nem tudja már se szív, se száj
A holtat élővé idézni…
(Kint néma éj és néma táj)
Be fáj,
Be fáj is este tűzbe nézni!


Meddig?

Mikor bújik ki már a fû?
Mikor buggyan ki már a szó?
Verd félre, verd ércénekû
Harangjaid, harangozó!
A perc megállt, bámulva, bénán,
A vérporondos, dúlt arénán:
Oly végtelen reggeltül éjszakáig…
De mégis… most már nem tarthat sokáig.

Már minden tégla vért ereszt,
Már kint nyög minden uccakõ,
Száz Krisztust csügget száz kereszt,
Üres fazékban láva fõ;
Temetõszagú levegõben
Halottak járnak lepedõben,
S a hájuk reszket, hastul fel tokáig,
Mert tudják, hogy már nem tarthat sokáig.

Ki télben hiszi a tavaszt,
S ha éj van is napfényt ki lát,
S hol fáradt lába sárt dagaszt,
Már érzi ott az ibolyát:
Az tudja: lesz! s nem kérdi: lessz-e?
Az bírja még s nem roskad össze,
És menni ösztökéli bús bokáig…
Csak jöjjetek! már nem tarthat sokáig!

Mikor bújik ki már a fû?
Mikor lobog ki már a láng!
Harangozó! ércénekû
Harangjaid zendítsd le ránk!
Meddig fogjuk hirdetni még mi
A nagy tüzet, mely úgy fog égni,
Hogy nyelve elcsap minden rossz okáig?
Ne féljetek, már nem tarthat sokáig!
Tél

Alusznak a földben a magvak,
Alusznak a fában a nedvek,
Aluszik a fénye sugaraknak,
Aluszik a heve melegeknek.

Alusznak a rögök és a hantok,
Alusznak a kérgek és a bõrök,
Alusznak a színek és a hangok,
Alusznak a szájak és a csõrök.

Alusznak a hézagok s a rések,
Alusznak az adatok s a számok,
Alusznak a kínos feszülések,
Alusznak a sikító sirámok.

Alusznak a nagy utakra keltek,
Alusznak az életre-verõk is,
Alusznak a testek és a lelkek,
Alusznak az erõk… az erõk is!

Álomfája álmok erdejének
Aluvókra álompelyhet hullat;
Amikor az álmok véget érnek,
A világnak négy sarka kigyullad.
Halkabban

Egy kissé megfogyott a hangom,
Lélekzetem kurtábbra fulladt,
Kis rés repedt a nagyharangon,
Mellékzörejt zizegve hullat.

A levegõt nagyon szerettem,
Beittam frissen és egészen,
Most már csak sóvárgója lettem,
Mert kisebb lett belõle részem.

Ez szomorú. Sok kéne nékem,
Még több is, mint amennyi másnak;
S tüdõmet fásli tartja féken,
S a cellácskái egyre vásnak.

Amelyet életemre adtak
Lejárni már elkezd a váltó;
A lángjaim kicsit lohadtak,
És csendesebb lett a kiáltó.

Tán túl sok volt, mit verekedtem,
Túl sok, mit hangosan kimondtam…
És folytatnom kell, így, rekedten,
Zihálás hálójába vontan.

Szeretnék én is megpihenni,
Napfényen sütkérezni renyhén,
Békéket kötni, jóba lenni,
Világnak nem lázadni rendjén.

Szeretnék én is fújni sípot
Csak mindig-lágy melódiákkal,
Elnézni fût-fát, tarka gyíkot,
Beszélni bimbóval, virággal.

Szeretnék… nincsen ebbe semmi,
Hús-vér vagyok, nem csupa pántok,
Nem jó mindig csatába menni,
Hisz engem is bánt, hogyha bántok.

Nem nézi senki úgy a napfényt,
Oly alázatos szerelemmel;
Én elvegyülnék, könnyü habként,
Az ellenséges lét-elemmel.

De nem lehet. Miért? Ki tudja?
Én nem tudom. Én is csak érzem.
Az én utam nem béke útja,
Vért ontok és magam bevérzem.

Ó nyugalomnak drága kelyhe,
Ajkamra kortyod nem kerül már!
Ó forró fészek puha pelyhe
Engem te nem veszel körül már!

Ma délelõtt, az ucca sodrán,
Hová kimentem, kúraképen,
Derülni delnõk csipkefodrán,
Könnyelmûségen, futri képen:

Asszonyt láttam, karján poronttyal,
Csak csont volt, bõr, meg szenny, meg éhség,
Mocskolta lélekzettel, ronggyal
A tavasz tiszta napsütését.

Aszott nõk, poszka csecsemõvel,
Karatlan csonkok, csonka lábak…
Nem! én már nem bírom tüdõvel,
Csak suttogom tovább a vádat.

Küszködvén, sistergõ parázsként,
Tûz ojtó, fojtó csúf idõvel,
Itt állok, nem tehetek másként,
Szent szóval és hitvány tüdõvel.
Miért?

Mily szégyen élni s nem kiáltani,
hogy minden, ami történik velünk,
csak álom-film, káprázat-valami,
mely eltûnik, ha jõ a reggelünk!
Mily szégyen megnyugodni s nézni csak,
vagy nézni sem, csak tudomásul venni:
ez ágyú, ez kard, ez rohamsisak,
gyerünk tovább, majd más segít rajt; nem mi!

Mi lett belõlünk? és az, ami lett,
hogyan lett? mért lett? Gyilkos változás!
Ember vagy? Hallasz? Nem? Hát nincs füled?
Nincs benned egy csipet csodálkozás?
Amit léleknek mondtak, az mi most?
S mi tudja érdekelni, mondd, mi tudja?
Szemed hogy lásson írott papirost,
ha nem döfi át a gyötrelmek rúdja?

Mindaz, mi van, oly kínos esztelen,
oly össze-vissza, oly határtalan;
a jég hátán sétál a meztelen,
s nem mondja senki: "ez ruhátalan!"
A körmök alá verik a szeget,
s hogy fáj ez, arról már nem is beszélnek,
ezer halál ül minden perc megett,
s az emberek csak élnek, élnek, élnek!

Nincs összefüggés, nincs emlékezet,
gondolkodás nincs és nincs gondolat;
sietõ lábak, kapkodó kezek,
fejetlen testek, fejfedõk alatt;
cvikker mögött nincs szem, s a szem mögött
nincs agy s az agy mögött nincs égi szikra.
Mik hát ez élõ s hemzsegõ dögök?
ember-vonás, hogy' hullott arcaikra?

Miért vagyok rab? és te mért vonod
jármod belétörõdve? mért türöd,
hogy minden kínok szíjából fonott
korbáccsal verjen Ringy Pál, Rongy Fülöp?
Ezért? Ezért a züllött tébolyért?
ezért a rothadt sátán-hányadékért?
ezért az agykirágó vérbajért?
ezért az életfojtó árnyékszékért?

Az nem lehet! Itt valami varázs
mondott reánk megbénító igét,
merevvé tett pók-lé, kígyómarás,
én nem tudom mi, s nem tudom mikép.
Én csak sikoltok, mert álom-lidérc
szorongat nappal és csalán a párnám,
s talán kihez most szólok: meg sem értsz,
s nem érted, hogy miért e kába lármám?

Nem érted… Azt hiszed, hogy túlozok,
Hogy vészharangot húzok egy gyufának,
s kiáltok, mert torkomban hang mozog,
s hangom kiadni jól esik pofámnak.
Úgy érzed, hogy beszédem csak potya,
nem érted, hogy mért ordítok, nem érted!
S én nyíva, mint egy elrúgott kutya,
viszem sarokba fájdalmamat érted.
Palota-ólak elõtt

Disznó, hogy élsz? nem látsz mást, csak a vályud,
csak böfögés a legszebb hangod is.
Széttiprod, ami a csülköd alá jut,
ha bármi szép is volt, ha bármi friss.

S te prédikálsz nekünk kultúrjavakról,
miket te védsz meg ellenünk, te dög!
Gyerünk, leszokni már a szent szavakról,
a véleményed eztán csak röfögd!

A szó fogalmak s eszmék drága tokja,
világos, hogy nem élhetsz már vele;
a szó, ha ronda, véres szád kibukja,
piszokkal és halállal van tele.

Disznó, hogy élsz?… De gyengül már a csülköd,
bár habzsolásod, épp-most, mind vadabb.
Mi fújjuk már a végsõ konda-tülköt,
és szét fogjuk szabdalni hájadat.
Kirakat

Van minden. Kirakat mögött.
Odadugták az ördögök.
Orrod az üvegre tapad:
még nézned sem soká szabad.

Csak vékony héj a kirakat,
de zárja iszonyú lakat.
Elzárja fent, elzárja lent,
úgy hívják: társadalmi rend.

A kirakat magában áll,
de onnan száz meg száz fonál
visz messzüvé, látatlanul,
csengõket húz, ki odanyúl.

Ha odanyúlsz, riadva cseng
az egész társadalmi rend:
a gyár, az üzlet és a bank,
gépfegyver, puska, ágyu, tank.

Hogy az csak egy falat kenyér?
hogy az három fillért sem ér?
hogy éhen döglesz nélküle?
E rendnek arra nincs füle.

Csak szeme van. Õrzésre csak.
Csak karja van, mely rád lecsap.
Van ellened érctenyere,
de nincs számodra kenyere.

Minden van. Kirakat mögött.
Meg kell ölnöd az ördögöt.
A száz fonál mind elszakad,
és kinyílik a kirakat.
33

Megállhatok, hogy visszanézzek:
   Eléltem életem felét,
   Aléltan pillantok feléd
Múlott múltam, kusza igézet.

Nagy tarkaság, sok kutyavásár,
   Hangos zsivajgás szűk helyen.
   És többször vászon, mint selyem,
S nem voltam sem koldus, sem császár.

Amit akartam, megpróbáltam;
   Elhagytam, ha nem sikerült;
   Mi kezem alól kikerült,
Hogy rossz-e, jó-e meg se vártam.

Nem szerettem, nem is gyűlöltem,
   Csak néha hittem, hogy teszem.
   Cserben ritkán hagyott eszem,
Nem adtam életet s nem öltem.

Nem rögzöttem meg s nem futottam,
   Nem fogtam hát ki az időn;
   Egészséges maradt tüdőm,
Viszont, lám, messzi nem jutottam.

Más méri életünket, nem mi,
   De ahogy én elszámolom:
   Keveset őrlött a malom,
Itt plusz, ott mínusz… Summa semmi.

BUDAPEST

A pince mélyéről, nyirkos homályból
Napfényre vánszoroghatsz, városom,
Vértől vörös, koromtól fekete
Orcáidat könnyemmel hadd mosom.
Örömkönnyemmel, mert láncod lehullt,
Szabadság fénylik sápadt homlokodra,
Rabszolgatartóid holtan hevernek,
Nem védi őket már a barlangok odva.

Kilépsz a napra s elkínzott tüdődbe
Lélekzetet veszel, mélyet, nagyot:
Szemedben már nem tűzvészek visszfénye,
De újra élet szikrája ragyog.
S az első szózat, mely ajkadra buggyan,
Első igéd a háláé legyen,
Azoknak, kik béklyóid letörni
Eljöttek, át pusztán, erdőn, hegyen.

A második szavad legyen vad átok,
Azokra, kik ezt művelték veled,
Kik megkötöztek s hogy véred csapolják
Késsel vágták át lüktető ered.
Átkod legyen súlyosabb, mint az ólom,
Csapjon galád pribékjeid fejére,
S fogadd meg szentül, hogy minden bitangnak
Kamat kamatjával meglesz a bére.

Mint a legendák főnix-madara,
Úgy kelj ki hamvaidból, Budapest,
Szined legyen megújhodás szine,
Mit rád szabadság hajnalpírja fest.
Gyógyítsd be száz tépettszájú sebed,
Erős légy, hogy megállhasd bosszudat,
Hogy hóhérjaid hulláin keresztül
Megnyisd a szebb jövő felé utad.

Mert van jövő és van feléje út,
És van magyar, ki tud még járni rajt!
Ki nem csüggeszti fáradtan fejét,
S körömmel is felás termő talaj.
Annak szavára adj most, városom,
És rügy fakad ki megtépett faágon,
És lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér,
És lesz még egyszer ünnep a világon!

1945
VÁLASZ

Jaj, mennyit írtam, szörnyűt, véreset
Nyomott népemnek, holtra vált magyarnak,
Voltam hörgése, átka, éneke.
Sikoltottam helyette és daloltam,
Hogy szennyes ronggyal eltömött fülébe
Egy tisztességes hang is elhatoljon.

No és? Nincs itt no és. Nincs folytatás.
Elmult a kor, mondják, elszállt a dal.
Hogy mit csináltam és hogyan csináltam,
Nem tudja senki és nem tudják a senkik,
S az egyik gnóm már nyujtja is felém
Szamártövisből font koszoruját.

S én nézem ezt a virgonc hemzsegőt,
E másfél éves szellem-óriást,
E minden hájjal felkent kis papot,
Hazám új bölcsét, has-Deák Ferencét.
S nem írom fel nevét e költeményben,
Nehogy, ha majd elsüllyed nyomtalan,
Egy csillagos jegyzet megmondja, hogy:
„X. Y. Neve nem kitalált név,
Az illető valóban létezett.”

UTAM

Repülj, repülj tündérbatár,
Min Oberon szolgái szállnak!
A levegőben nincs határ.
Sorompók szél elé nem állnak.

A testem gyönge és laza,
Játéka véletlen halálnak…
Tán én már nem megyek haza,
De szavaim hazatalálnak!

1920
A GYÁR

Álmát alussza még a város,
Utcáin hallgat néma csend,
Az égen csillagok hunyorgnak,
Kelet felől alig dereng.
Még hajnal szellője se támadt,
Hogy kitisztítsa a leget,
De ím, a külvárosba messze
Egy kémény füstöt ereget.
A kormot, szennyet szórja már
A gyár!

És jő hosszú, zilált sorokban
Sokszáz fejű rabszolgahad:
Izmos, szép férfiak csoportja,
És vézna asszony s leánycsapat.
Sietni kell: az óra pontos;
Minden perc egy falat kenyér.
Sietni kell: kenyér kevés van,
Alvásból munkás meg nem él.
Sietni kell! Dologra vár
A gyár!

Egyik tömeg bemegy s utána
Kitódul egy másik tömeg:
Kik végigdolgozták az éjet –
Szemük dagadt, lábuk remeg,
Mert nincs nyugvás, nincsen vasárnap,
És soha sincsen ünnep itt:
A kerekek mindegyre járnak
Kürtő szikrát folyton repít.
Tüzes mellel folyton zihál
A gyár!

Ha száll az est – kezdődik újra:
Ki is, be is tolong a nép.
Napközben nem nyílik kapúja,
Csak hogyha megvadult a gép
És véres csonkká zúzta össze
Az őt lenyügöző rabot,
Olcsó vérrel pótolva így ki
Az olajat, mit szűken kapott.
S élőt becsuk, holtat kizár
A gyár!

Vasat forraszt, izzít, kovácsol
Ott benn a munkások keze,
Vasat, melyből lánc készül aztán,
Lánc – szolgaság rút eszköze.
És mert a nép sok milliónyi:
Lánc is sok milliónyi kell,
Azért nem szűnik füst-okádni,
Azért nem fárad soha el,
Éjjel-nappal azért nem áll
A gyár! A gyár!
DANTE A GÓLYÁHOZ

Élőnek lenni: szégyen,
Meghalni így: gyalázat.
Jaj, ember, nincs mi védjen,
Ki elcsitítsa a lázad.

Megfojtották az istent
A benzinbűzös égben;
Büdös pokol van idelent,
A földön és a légben.

A lélek és a test is
Belészokott a szennybe,
Ó, milyen szép a pestis!
A flektifusz mily enyhe!

Az őrültség be józan!
A rothadás mily illat!
Magam hová gubózzam?
Hogy bőgni meg ne nyíljak?

Hogy állattá ne váljak
Mezők véres füvében,
Hogy állattá ne váljak
Az emberek nevében.

1918
AKI A HÁBORUT DICSÉRI…

Halálhörgése véres rohamnak,
A sátán kacaja kiséri,
Jaj! Száradjon le a szája annak,
Aki a háborút dicséri.

1915
...............
Maticska Jenő: Nagybányai táj.
Maticska Jenő: Híd utcai református templom.